#43 Római vakáció

Minden év januárjában zizegni kezd a család, hogy hova is menjünk nyaralni. Az esetek többségében a nagy nyári nyaralást a görög tengerpart jelenti. Apró kavicsok, vagy éppen puha lágy homok, sós tengerillat, forróság, napsütés, kishajók, turisták bárhol és mindenhol, sirályok, tzatziki és a menetrendszerinti „Engem egy görög cukrász vegyen feleségül!”; „Ne lépj bele a tengeri sünbe!”; „Vigyázz, ott egy medúza!”; és az elmaradhatatlan „Kend be az orrodat is naptejjel, mert meg fog égni és te leszel Télapó legifjabb legdagadtabb rénszarvasa!”.

Idén nem igazán sikerült kitalálni a nagy nyári nyaralást, abban azonban biztosak voltunk, hogy édesanyámék II. ötödik házassági évfordulóját valami különleges helyen szeretnénk ünnepelni.

Az ötletelés és a szervezés során több lehetőség is felmerült, végül hála édesanyám szervezésének és szívósságának Róma felé vettük az irányt - és Rómával újabb Szelencefélsiker született. 

Ágnes Rómában vigyorog c. képünk

Ha röviden szeretném összefoglalni a minivakációt azt mondanám, Róma nem véletlenül az örök város. A fehér márvány, az aranyozott díszítések, a templomok hatalmas, színes rózsaablakai egyszerűen minden a város hatalmasságát, és öröklétét hirdetik. Mosolygó, hevesen gesztikuláló olaszok, és olvadó turisták hömpölyögnek a macskaköveken, miközben mindent és mindenkit lefényképeznek, még a legkisebb porszemet is. (Nem, nem magamból indultam ki! ;])

Vatikán

Érkezésünk első napján, miután belaktuk a hűs hotelszobánkat, felpattantunk a metróra (sminkbolondok figyelmét szeretném felhívni a Termini állomás aluljárójában található KIKO üzletre, khm.), és meg sem álltunk a Spanyol lépcsőig. A lépcsősorból sokat nem láttunk (mindenhol emberek!) A lépcsősor előtti szökőkutat szintén ellepték az emberek, szomjazók vizet próbáltak szerezni a szökőkútból, gyerekek pedig boldogan lubickoltak a kútban. Hivatalosan, az olasz törvények alapján nem szabad a szökőkútban „fürdeni”, illetve lábat lógatni, azonban a hőségriadó miatt a rend rendíthetetlen őrei nem büntették meg a hűsölőket.

Miután mindent lefényképeztünk (anyu egyre ügyesebben kezeli Lencsit!), elindultunk vissza a szállodába, hogy a következő napon újult erővel vessük bele magunkat az olasz életbe.

Másnap egy, az utazási iroda által szervezett vatikáni látogatáson vettünk részt. Bár a családunk nem kifejezetten vallásos, és azt hiszem mindannyian másképpen viszonyulunk a valláshoz és Istenhez, abban azonban egyet kellett értenünk, hogy a Vatikánt látni kell. Érdekes módon a Vatikánhoz metróval mentünk, ami szerintem egy előre szervezett fakultatív programnál kicsit, khm, necces pláne úgy, hogy az idősek közül többen rosszul lettek a melegtől és a tömegtől a metrón.

A Vatikánban az egy négyzetcentire jutó emberek száma meghaladta egy közepes ország lakosságának számát, lépni nem igazán kellett, mert vitt minket a tömeg. Sajnos, így az idegenvezetőnek sem sikerült egyben tartania a csoportot, a fülbedugós kis mikrofonnak pedig nem volt túl nagy a hatósugara, így sok esetben azt sem tudtuk mit nézünk éppen. 

Ettől a pöti kis malőrtől eltekintve a Vatikán csodálatos volt - és mindazok ellenére, hogy a Vatikán a világ legkisebb területű állama, rendesen elfáradtunk a kirándulás végére. A Vatikán múzeum után megnéztünk a Szent Péter bazilikát, a Piétát, és II. János Pál pápa sírját. 

A harmadik napunk igazi hip-hop nap volt. Tavaly egy olyan Európa-túra alkalmával kaptunk rá a hop on hop off buszokra, amikor egy-egy városban alig néhány óránk volt megnézni.  A hipihopi lényege, hogy az útvonala a nagy turistalátványosságok mellett kanyarog , mint például Colosseum, Vatikán, Angyalvár, Trevi kút. Szeretem a hipihopi busz nyújtotta kényelmet és lehetőségeket: egy idegen városban nem kell aggódnom, hogy hol kell leszállnom a buszról/metróról/villamosról ahhoz, hogy elérjem a látnivalókat; fix ára van, annyiszor szakítom meg az utazást, ahányszor csak szeretném; a buszút alatt fülesen keresztül hallgathatom az idegenvezetést. 

A városnézés során egyébként leégtem - nem anyagilag, hanem a bőrömet sikerült hólyagosra pirítani, szerintem a Pantone sírva könyörögne az árnyalatért, hogy ilyen legyen a jövő év színe 

smile hangulatjel

 Éppen egy gyorsétterem mosdójában locsoltam a karomra a vizet, hogy enyhítse a fájdalmat, és közben mondtam anyukámnak, hogy nem is fáj, és kenek rá Aloe Vera gélt (közben korholtam magam, hogy miért nem dobtam be a táskámba, bárcsak lenne valakinél valami ami enyhíti ezt a fájdalmat, micsoda nem is olyan vörös mint a piros pólóm, éppencsak megégett, jajj de jó ez a hideg víz! Állt a mosdóban (igen, mi lányok állandó mosdó frusztrációban élünk, viszont a legjobb barátságok mindig ott születnek!) egy középkorú nő, aki felszisszent mikor meglátta a karomat. Nézegette egy darabig, ahogyan pacsáltam a vízzel, majd előkapott egy kis spray-szerű valamit, termálvíz permetet, amiben volt aloe vera, és mondta angolul, hogy nyújtsam ki a kezemet, lefúj vele. Lespriccelt, és néhány másodperc múlva már nem is égett annyira a kezem. Rudolf rénszarvas piros orral hálálkodtam, és képzeljétek el, a hölgy nekem adta ezt a termálvizes spricnit, mondván nekem nagyobb szükségem van rá! Számára ez egy egyszerű, kedves gesztus volt, én pedig úgy néztem arra a flakonra, mintha II. Bözsi egyik mutatósabb smukkja lett volna.

(Anyu megjegyezte egyébként, hogy "Fogadok, ez is felkerül a blogra!", hát mit mondja, ismer...!)

Az ételekről, és a KIKO-s ámokfutásomról majd egy másik posztban, addig aki szeretne, a flickr albumomban lecsekkolhatja a fényképeket.