Szelencevászon - Megmaradt Alice-nek

Szelencevászon – Megmaradt Alice-nek

Nem vagyok jóban a filmekkel, valamiért sajnálom rá az időt. A sorozat már más téma, mivel egy sorozat epizód jóval rövidebb egy filmnél, és 40 percig még én is képes vagyok a fenekem ülni egy helyben. Éppen ezért, a sajtkukacságom és az „idősajnálat” miatt csak nagy ritkán nézek filmeket.

Időről időre azonban vannak kivételek, mint például a Megmaradt Alice-nek, az Oscar-díjas Julianne Moore főszereplésével.

A könyvről, amely alapján a film készült, már többször áradoztam a Szelencén. Készült belőle Szelencepolcos bejegyzés, említettem az októberi Szelencekedvencek között, és most újra felbukkan a Szelencevászon keretein belül.

Minden olyan filmnek félve, popcorn nélkül ülök neki, ami egy olyan könyv alapján készült, amit már olvastam. Mint minden tisztességes olvasó egy könyvrandevú alatt a fejemben megelevenednek a szereplők, és ha tetszik amit olvasok, akkor bizony a szereplőkkel együtt lélegzem. Lisa Genova Megmaradt Alice-nek c. regénye pont ilyen élményt adott – kíváncsi voltam a végére, ugyanakkor nem szerettem volna a végére jutni. Minden könyvmoly érti a problémát, igaz? Mivel a könyvélmény rendkívül pozitív volt, izgatottan vártam, hogy a film milyen érzéseket vált majd ki belőlem.

Julianne Moore alakítja a film főszereplőjét, Alicet. Moore életművében egyaránt találunk drámai alkotásokat, és limonádé „nem kell rajta gondolkodni filmeket” – szerencsére a Megmaradt Alice-nek az első kategóriába sorolható, így az én ízlésemnek műfajilag telitalálat.

„Nagyon sajnálom, hogy beteg vagyok. A gondolatát sem bírom elviselni annak, ami még rám vár.

Képtelen vagyok arra gondolni, hogy egy nap majd rád nézek, látom azt az arcot, amit annyira szeretek, és nem fogom tudni, ki vagy.”

Moore csodálatos viszi a hátán a filmet, szinte fürdőzik az Alzheimeres családanya, professzor szerepében, míg a többi szereplő egy-két kulcsjelenetet leszámítva finoman asszisztált Moore jutalomjátékához. Az együtt töltött kicsit több, mint másfél óra alatt láttam mindent a képernyőn, amit a könyv olvasása során már a lelki szemeimmel is láttam: az őszinte mosolyt, a fájdalmas felismerést, és önmaga marcangoló gyászolását. A film nagyon igyekezett megjeleníteni azt, amit Genova olyan sebészi precizitással írt körül a regényben: Alice minden nap elveszít valami a múltjából, és saját magából is. Tulajdonképpen a regény esszenciája is pontosan ez – az elkerülhetetlen változás, és szellemi leépülés dokumentációja.

Szerencsénkre a könyvhöz nagyon hasonlóan a film nem tolakodóan, nem is erőszakosan nyomja az arcunkba a főszereplő leépülését, nincsenek hatalmas, krokodilkönnyeket hullajtó drámai jelenetek, amitől művinek hatnának a szívbemarkoló jelenetek.

Egy hosszantartó betegség, alapjaiban képes megrengetni egy családot. Változik az egymáshoz való viszony és hozzáállás, a betegségtől függően a család dinamikája. Aki eddig aktív volt, most nem hagyható felügyelet nélkül. Aki eddig a hátán vitte a családot, most segítségre szorul.

Szerencsére a könyvben az Alzheimer okozta problémák leírása mellett az írónő nagy hangsúlyt fektet a férj-feleség, illetve az anya-gyermek kapcsolat bemutatására.

Alec Baldwin -aki a Alice férjét John alakítja-, pontosan tudja hol van a helye ebben a drámában. Szinte láthatatlanul asszisztál Moore játékához, azonban a filmbeli karakterből hiányzik az a fajta makacsság, és erősség, amivel a könyvben találkoztam.

Alice három gyermeke közül Lydia az, aki meghatározó szerepet játszik a könyvben és filmben egyaránt. Legnagyobb bánatomra Lydiát Kristen Stewart alakítja, akit én alapvetően nem kedvelek. Többen próbáltak már meggyőzni színészi nagyságáról és tehetségéről, de kezdem azt hinni, hogy én minden alkalommal másik filmet nézek mint az ismerőseim, ugyanis én nem látom benne azt a hatalmas tehetséget, amit többen igen. 

Megnyugtatok mindenkit, Stewart szája itt is minden adandó alkalommal nyitva van amikor megjelenik a színen, és szinte semmit nem sikerül átadnia abból az anya-lánya ellentétből, ami alapvetően meghatározza a könyvben Alice és Lydia kapcsolatát. Lydia mint színésznő nem érdeklődik  a felsőoktatás iránt, Alice azonban szeretné, ha lánya diplomát szerezne – örök ellentét ez kettejük között, kimeríthetetlen vitaforrás, ami a könyvben csodálatosan átjön, a filmben azonban elhanyagolható mellékszállá silányul.

Mindent összevetve önmagában a Megmaradt Alice-nek erős film, Julianne Moore pazarul alakítja a szerepet, távolról is csak gratulálni tudok az Oscar-díjhoz!

Mindezek ellenére, mint megszállott könyvmolynak ki kell mondanom az ítéletet: a könyv ebben az esetben szívemnek kedvesebb, mint a könyv.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Volt szerencsétek a könyvhöz, vagy a filmhez? Melyik tetszett jobban?