{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Tűzoltó leszek és katona, esetleg vadakat terelő juhászNÉ

Kislány koromban balerina akartam lenni. Arról álmodoztam, hogy rózsaszín tütüben, szoros balerinakonttyal, a tökéletes spiccemmel hódítom majd meg a világot jelentő deszkákat. Aztán meghíztam, megutáltam a rózsaszínt, és levágták a hajamat.

Valami új szakma után kellett néznem. Hirtelen ügyvéd akartam lenni – szinte már láttam magam előtt a névjegykártyámat, nevem előtt pedig a doktort. Valamiért azonban ezt a foglalkozást is dobtam, és egyszerre akartam énekesnő, tanár, és táncosnő (Nem tütüs!) meg fotós lenni.

Az álomállással kapcsolatos elképzelések, elvárások és a születésnapok jöttek és mentek, én pedig szájtátva néztem azokat, akik megtalálták az "álomállásukat". Kíváncsi voltam hogyan sikerült rábukkanniuk arra, amit valóban csinálni szeretnének, ami bennük van, ami hozzájuk testhezálló, ami kiegészíti a lényüket. Mondjuk úgy: amik "ők", ami nem szakma, hanem hivatás számukra. 

Tisztán emlékszem arra, amikor rájöttem  harmadik egyetemi évem felénél, hogy mivel is akarok foglalkozni. Ültem egy előadáson, ahol nyitott szemmel aludtam, és azon gondolkodtam, én mégsem ezt szeretném. Sokat adott az egyetem és a szak - többek között felnyitotta a szememet azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretnék pontosan. 

Írni. Írni szeretnék. Könyvet, regényt, haikut, slamet, gyerekkönyvet, színdarabot, drámát, cikket. Bármit, csak legyenek betűk, és olvassák az emberek. 

Adni. Magamból, a tudásomból, a humoromból, a szeretetemből, a fantáziámból, az időmből, az életemből. 

Haladok. Szépen, lassan, megfontoltan, néha meg-megállva, időnként könnyezve, máskor anyázva, de haladok. 

Babysteps.

Ha nem jön be, még mindig lehetek vadakat terelő juhászNÉ.