Még évekkel ezelőtt egy rendezvényen valaki a nyakamba akasztott egy backstage passt, hogy a biztonsági őrök ne penderítsenek ki a göndör barna grabancomnál fogva. Miközben a nyakamból az övbújtatómra igyekeztem áttenni a piros-fehér-zöld szalagra erősített, sok ajtót kinyitó laminált papírt, megakadt a szemem a passen lévő feliraton.
Az igazság szabaddá tesz!
Tényleg?
A napokban valaki, akinek a véleménye (rólam) fontos számomra feltett nekem egy kérdést. Egyszerű kérdés volt, bár a kíváncsisága felülkerekedett a profizmusán, fürkészve kutatta az arcomat a válasz után.
Tisztán emlékszem, hogy hatalmasat sóhajtottam, és a sóhajjal egy időben annyi szakadt ki belőlem remegő hangon, hogy "Őszintén?" Ő pedig mosolyogva bólintott, mire egy, még az előbbinél is mélyebbről jövő sóhaj közepette annyit feleltem "Nem tudom."
Ha hiszitek, ha nem, ez volt az igazság. Bár a kérdés egyszerű volt, nem tolakodó és lényegre törő (minden interjúalany álma!), a válasz mégis ez a két rövid szó volt.
Az ő válasza egy hitetlenkedő szemöldökfelhúzás volt.
Nekem édesanyám azt tanította, hogy mindig mondjak igazat, mert hazudni csúnya dolog. Igazat kell mondani, mert akkor nem bánthatnak, nem csíphetnek fülön, miközben Háry János és Benedek Elek eltitkolt zabigyerekeként mesélek valamiről.
Ebben a hitvallásban nőttem fel, és bár időről-időre becsúszott egy "Ugyan anya, nincs házi matekból!" és "Ja, hogy az a dolgozat! Azt még nem javították ki. Mi? Hogy három hete írtuk? Hogy repül az idő!", de lényegi dolgokban nem hazudtam sosem.
Éppen ezért bánt az, amikor valaki hazudik nekem. Vagy rólam.
Amikor lényeges, mondjuk úgy, felnőttes dolgokról beszélgetünk Te meg én, Ti meg én, én őszinte vagyok. Ilyenkor képes vagyok teljes mértékben lecsupaszítani magam, és bevallani mindent. Mindent. Hogy miért? Egyrészt ilyenkor bízom annyira a beszélgetőpartneremben, hogy ezt a fajta mély őszinteséget gesztusnak veszi, másrészt ha mindenről őszintén beszélek kritikus helyzetekben, akkor abból nem lehet bajom. Ezt tanította édesanyám.
Azt írta a pass, az igazság szabaddá tesz.
Szóval, akik hazudnak, ők nem szabadok? Be vannak zárva? Hova? A hazugságok hálójába, saját szavaik börtönébe? De mi van akkor, ha addig addig mantrázták maguknak a hazugságot, addig gyakorolták, ameddig a szemükben igazzá nem vált?
Szerintetek az igazság szabaddá tesz? Megéri magunkat lecsupaszítani egészen a csontunkig, hogy utána körbeforduljunk, miközben azt mondjuk: ez vagyok én, ez az én igazságom, és vállalom a felelősséget...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!