Szelencegondolat
A decemberrel,
és a januárral kapcsolatban kicsit úgy érzem magam, mint József Attila a maga
harminckét évével – „harminckét évem elszelelt…”. Rohantam ide, rohantam oda,
dolgoztam, utaztam, Szelencefélsikereztem, szerettem, kacagtam, sírtam,
dolgoztam, csomagoltam, dolgoztam, koncerteztem, dolgoztam, színházaztam, és
mindeközben valami, a lényem egy része háttérbe szorult – igen, a Szelence.
Ha lett volna
időm, akkor meséltem volna Nektek Salzburgról és Linzről, Peti barátom
csodálatos app-sikeréről (coming soon…!), az „ennek eszmei értéke van, remélem
örülni fogsz neki!” szülinapi ajándékról, arról, hogy mennyire jó érzés volt a
barátnőm kislányát a kezemben tartani és ringatni, az 1100. Dzsungel könyvéről, az Ignite
koncertről (én lettem a lány, akit Téglás Zoli lecuppantott), letett
hátizsákokról, elajándékozott tárgyakról, az új csodálatos Panka karkötőmről,
az imádott Pupa rúzsomról, a csodálatos jóga órákról, a lélegzetelállító Yamuna
pigmentekről, nagy felfedezésekről, és pattogó boldogságbuborékokról,
családról, barátokról, kérdésekről, válaszokról, Marci oroszországi
ösztöndíjáról, egy kedves kávézóról, hogy a Kassákon lévő Soup Cultureben már
pontosan tudják hogy iszom a kávét, hogy első sorból buliztuk végig a januári
Ignite koncertet, hogy anyukám úgy választ utazást, hogy abból Szelencesiker
legyen, és így tovább.
Mesélni fogok.
Mesélek.
De a
legfontosabb, amit gyakrabban kellene mondanom: köszönöm, hogy vagytok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!