Ültem a héten az egyetem parkjában, és loptam. Loptam öt percet a napomból. Öt percet a napomból, magamra.
Ültem tehát, és loptam.
Magamnak, magamtól - ki tudja?
Nyugalom volt, szinte bosszantóan idilli tavaszi pillanat. Madarak csicseregtek a fülembe, hol hideg, hol meleg szellő fújdogált, és macskák tekergőztek a lábamnál.
Nini, a cirmos - ez az, amelyik csípős őszi reggeleken az autók motorháztetején szundikál. Nagyot nyújtózik, lustán ásít, mintha éppen most ébredt volna hosszú alvás után. Óvatosan a fához settenkedik, és a körmét a fa kiálló gyökerén koptatja.
Csodaízű pillanat. Egyedül.
Nem csörög.
Nem kattog.
Nem zenél.
Csak a csend. Néha beszélgetésfoszlányt sodor felém a szél - "Igen, most vettem..."; "Vajon mennyien állnak a TO-n...?!", s valaki a távolban a gurulós bőröndjét húzza végig a macskaköveken.
Öt perc nyugalom. Magamnak, magamtól.
Most csak jó - nem csodálatos, nem remek, nem nagyszerű, nem pazar, nem idilli. Csak jó - így egyszerűen, elkoptatott jelzők nélkül.
Öt perc.
Magamnak.
Magamtól.
Magamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!