#45 Szelencesiker

Mióta világ a világ, én írok. Házi feladatot, levelet, SMS-t, e-mailt, üzenetet, nyalipapírt, bejegyzést, blogot, kommentet, haikut, szemináriumi dolgozatot, szakdolgozatot, beszámolót, novellát, publicisztikát, interjút, riportot, szösszenetet. Most pedig könyvet.

Kicsit talán fellengzősen hangzik  a "Mit csinálsz?" kérdésre azzal felelni, hogy éppen könyvet írok, de ez az igazság. 

A történet, amellyel most foglalkozom már hosszú évek óta bennem van. Az évek során próbálkoztam végleges formába önteni, de mindig be kellett látnom, hogy nem vagyok még elég érett ahhoz a témához, amit választottam. (Vagy az választott vajon engem...?) Telt múlt az idő, és ismét leporoltam a gépem egy eldugott meghajtóján, egy magányos mappában tengődő Word doksimat, és elolvastam újra. Aztán újra. Aztán újra, és rájöttem, hogy bár vannak benne használható gondolatok, valójában az egész kuka. Nincs ezen mit szépíteni, az ember teljesen mást érez 16-17 évesen, mint 25 évesen, az évek során történik vele ez-az, jönnek a pofonok, a könnyek, a szerelmek, a csókok, a nevetések jobbról-balról, és mi alakulunk. Változunk. 

A változás szeléből szippantottam tehát egy jóóóóóó nagyot, és újrakezdtem. Hiszen erről szól az élet, nem? Próbálkozunk, teszünk, akarunk, alkotunk, és ha az élet valamiért orron pöcköl minket akkor megrázzuk magunkat, és folytatjuk szépen az utunkat. Keményebben, erősebben. Tudjátok, baby steps. 

Első mérföldköves babystepsnek a 100. oldal megírását tartottam - ez volt ugyanis az a pont, amit először el akartam érni -, ekkor kezdtem pedzegetni az ismerősöknek, hogy bizony bizony hosszú kihagyás után újra írok. Voltak, akik örültek neki ("De jó, én annyira szeretlek olvasni!"), még mások gúnyosan mosolyogtak rajta, de nem szeretnék megfeledkezni azokról akik azt mondták, majd ők megtanítanak írni. (Köszönöm, életem során nagyon szuper pedagógusok tanítottak írni, akiknek soha nem lehetek majd elég hálás!)

Oh, és hogy mi is a bejegyzés apropója? Elkészült a 100. oldal, sőt, azóta még jó néhány lapot megöltöttem a betűkkel, egészen pontosan itt tartok most:

A következő babystepsem a 200. oldal, az azt követő pedig a pont az utolsó mondat végén. 

Tudom, hogy sikerülni fog, és jó lesz - újabb nagyképű kijelentés, igaz? Mégis ezt vallom, és tudjátok miért? Mert ha egy dolgot megtanultam az újságíró suliban, akkor az az volt, hogy csak olyat írj le, ami mellé 100%-ban oda tudsz állni! 

A Hét és fél perc pedig pont ilyen. 100% MezeiÁgi. 

A bejegyzés végén, ezúton szeretném megköszönni két nagyon kedves barátomnak Tamásnak és Gabinak, hogy a 100. oldal örömére elvittek pezsgőzni, és Kata barátnőmnek, aki amolyan nővérként fogja az ujjamat, hogy nehogy elessek a babystepselés közben. 

Köszönöm!