Ma van szeptember elseje, ami egyet jelent minden szorgos és kevésbé szorgos kisdiáknak, nagydiáknak, és szülőnek az iskolakezdéssel.
Az elmúlt napokban millió egy blogon találkozhattatok "Back to school" bejegyzésekkel - milyen táskába fogom pakolni idén a frissen vásárolt füzeteket és írószereket, milyen lesz a sminkem az első napon, ami passzol a gondosan belőtt frizurámhoz, és milyen manikűrt fognak szájtátva csodálni az osztálytársak.
Én ma mégis valami mást szeretnék megosztani veled, kedves Olvasó! Valami olyat, ami igazán régi - talán egy picit poros is, de hamisítatlan Szelenceemlék.
Emlékszem az első szeptember elsejémre. Hideg, igazán taknyos szeptemberi nap. A körúti házak a megszokottnál is szürkébbnek tűntek az ólmos esőtől. Talán picit hideg is volt, de nem annyira, hogy anya kezének melege ne segített volna a vacogáson.
Aznap reggel édesanyám és a nagymamám kísértek el az iskolába, ott bandukoltam középen, egyik kezemet a nagymamám, a másik az anyukám fogta. Így sétáltunk mi az első iskolai napom felé - tócsákat kerülgetve a szürke körúton.
Az iskola hatalmas volt, és szürke, az épületben világító neon sárgára színezett mindent, és mindenkit. Minden annyira új volt - új környezet, új színek, új arcok, új emberek, új szabályok, új élmények. Egyedül anyu és nagyi voltak megszokottak, a biztató mosollyal az arcukon, és a szatyorban lapuló meglepetés YES! csokoládészelettel.
Nem tudom mi történt utána. Talán a nagymamám azt mondta anyukámnak hazafelé sétálva, hogy "Nahát, Ágnesom már milyen nagylány!". Talán édesanyám boldog volt, amiért már ilyen nagy ugrifüles a lánya, és talán elmorzsoltak néhány könnycseppet az eltelt idő felett.
Ez az én emlékem az első iskolai napomról. Talán néhány év múlva egy esős, vagy egy napsütéses reggelen én is így fogok majd bandukolni a gyerekemmel és az édesanyámmal az iskola felé, miközben az Iskolatáskát dúdolgatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!