Szelencekérdezzfelelek - 5 tanács

A tíz hetes kihívás feléhez érkeztünk, ma öt tippet olvashattok tőlem.

#60 Szelencekérdezzfelelek

Szégyen szemre fogalmam sincs, melyik blogon leltem rá erre a "beauty" kihívás a netes kalandozásaim során. A tíz hetes kérdezzfelelek viszont nagyon tetszett, így -a kihívásból a beauty szót véletlenül elhagyva- úgy döntöttem, az elkövetkezendő néhány hétben megküzdök ezzel a kihívással.

A tovább opcióra klikkelve elolvashatjátok tíz "titkomat". Szelencenyitásra fel!

#48 Szelenceemlék

Ma van szeptember elseje, ami egyet jelent minden szorgos és kevésbé szorgos kisdiáknak, nagydiáknak, és szülőnek az iskolakezdéssel.

Az elmúlt napokban millió egy blogon találkozhattatok "Back to school" bejegyzésekkel - milyen táskába fogom pakolni idén a frissen vásárolt füzeteket és írószereket, milyen lesz a sminkem az első napon, ami passzol a gondosan belőtt frizurámhoz, és milyen manikűrt fognak szájtátva csodálni az osztálytársak. 

Én ma mégis valami mást szeretnék megosztani veled, kedves Olvasó! Valami olyat, ami igazán régi - talán egy picit poros is, de hamisítatlan Szelenceemlék.

#47 Szelenceboldogság

Az én drága egyetlen édesanyámnak ma van a születésnapja.

Boldog születésnapot! :] <3

És bocsi, hogy lódítottam a Sagrada Familiáról... 

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Nem kívánok mást, csak iziben egy nászt! - Álomesküvő

Azt hiszem nem is tévedek olyan nagyot, amikor azt mondom 5 éves korában minden kislány menyasszony és anyuka akar lenni. Farsangkor menyasszonynak öltöztünk, és a báli időszak letelte után a szüleink csak akkor tudták lerángatni rólunk a ruhát, ha ígértek helyette másikat. 

Aztán telt múlt az idő, és már nem a vörös hajú szeplős, labda jelű Ádám volt a férjjelölt, hanem jött egy Dani, egy Tomi, egy Péter, és ezek a nevek szépen ismétlődtek az évek alatt. Az "álomesküvő" a férjjelöltek nevével együtt változott, még a végére nem maradt semmi az eredeti, 5 éves koromban megfogalmazott elképzelésekből. (Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy az "Anya, és akkor majd én egy unikornison bevágtatok, és az Ádám meg jól elvesz feleségül!" már a kiötlés pillanatában halott ötlet volt.)

Az évek során különcebbnél különcebb elképzeléseim voltak az "álomesküvőről". A középiskolás éveim alatt a Grassalkovich kastély volt az álomhelyszín egy hosszú, csipkeujjú ruhával és Mogyoródig érő csipke uszállyal. Gondolom nem kell mondanom, hogy ennek  a csodálatos és előkelő helyszínnek az oltárjánál személyesen Harry herceg várt rám, miközben bátyja Vilmos az első sorból integetett nekünk. 

Az álom elbukott: Harry herceg több ezer mérföldre él tőlem; nincs az az ember, aki meg tudná fizetni az álomhelyszínt. 

Miután a kapcsolatunk Harry herceggel csúfos kudarcot vallott (azt a csalfa mindenedet!) változott a helyszín: ekkor már egy óriáskerék tetején szerettem volna kimondani a boldogító igent. Álmaimban a legfelső kosárkában szédelegtünk álldogáltunk volna az anyakönyvvezetővel és a tanúkkal, az örömszülők és a násznép pedig a többi kosárkából osztozhatott volna velünk a igenünkben. 

A fogadást egyszerűen elintéztem volna: hotdog, sör, vattacukor - és apukám javaslatára egy hányózacskó.

Az álom elbukott: elvitték az óriáskereket a Vidámparkból. 

Hosszú álomszövögetés után eljutottam oda, hogy talán nem is szeretnék férjhez menni - elvégre én sosem voltam az a "habos képviselőfánknak öltözöm és mulatós zenére ropom hajnalig a soha nem látott rokonokkal" lány. 

Ha egyszer mégis jön majd valaki, aki miatt változik az álláspontom, akkor egyszerű, de emlékezetes dolgokat szeretnék - olyan helyszínt, zenét, élményeket, amelyeket az évek elmúltával majd mesélhetek a kölyköknek. "Apádnak azóta van tériszonya, mióta az óriáskerék tetején megházasodtunk", vagy "Anyunagyi ragaszkodott ahhoz, hogy kalapot viseljen az esküvőn", vagy "Apanagyapa így táncol Szívem", "Oh igen szívem, azt a fényképet a keresztanyád készítette egy eldobható fényképezőgéppel".

Lényegtelen tehát, hogy hol, hogyan, mikor (khm, május vagy szeptember, én nem leszek a melegtől elolvadó menyasszony) lesz az igen -ha lesz igen-, de abban biztos vagyok, hogy bájosan rock'n'rollos lesz, Bánkuti András-Fazekas István-Stiller Ákos-Kecskeméti Dávid négyes bőszen exponálgat, és én nagyon boldog leszek valahol, édesanyám menyasszonyi ruhájában. 

#33

MÉLYPONT: sajnos vége ennek a szuper hétvégének. Tegnap a Vajdahunyad várában voltunk sajtfesztiválon (bár inkább a szörpportéka, és lekvárkülönlegességek voltak terítéken), ma pedig itthon olvasgattunk, beszélgettünk.

Kondorbor-lekvár: vörösborbor készült zselés lekvárka. Húsételek és rántott camambert mellé ajánlják. 

A szlávos lelkemnek mindig nagy öröm a Krówka :]

FÉNYPONT: a szüleim a héten ünnepelték az ötödik házassági évfordulójukat. Nagyon cukik voltak, ahogyan igyekeztek, hogy meglepjék egymást valami aprósággal. Édesanyám elkészítette apának a világ legfinomabb diós-whiskeys-mascarpones diótortát, amit ember valaha készített. Cukorkóma, cukorság, boldogság.

#32

Pótnagymamám a 81. életévét tapossa, már kicsit hangosabban kell hozzá beszélni, és a szemüvege  

elé néha nagyítót is tesz, hogy biztosan azt olvassa, ami a papírra van vetve. 

Sajnos, az elmúlt három hetet kórházban töltötte. Szerencsére már minden rendben van, kiengedték, 

ma volt lehetőségünk arra, hogy beszélgessünk kicsit. Pótnagyi meséli a kórházas élményeit, 

részletesen kitér arra, hogy milyen volt a kórterem, az ellátás, az ápolónők, és az orvosok. 

A mesélést végül a következő mondattal zárta: "Van ott az az XY doktor, osztályvezető főorvos. 

Annyira jóképű, jó kiállású pacák, hogy Ágikám, ha 40 évvel fiatalabb lennék, belelépnék, az biztos!" 

#29

A fényem, a szeretetem, a reménysugaram, a barátom, a segítőm, az elgondolkodtatóm, a társam, a szövetségesem, a mosolyom, a könnyem, a szép álmom, a mesém, az eltűrőm, az ápolóm, az örömöm, a boldogságom, a részem, a múltam, a jelenem, a jövőm, a családom, a példaképem, a tökéletesem, az egyetlenem.

Az édesanyám.

Köszönöm, hogy te vagy Te! 

#14

Nagyon kevés családi hagyományunk van, azonban abban mindenki biztos lehet, hogy családostul együtt vonulunk ki minden évben a decemberi Demjén koncertre. 

Minden egyes évben. Mások Diótörőt néznek és Reszkessetek betörőket az ünnepek alatt, nálunk pedig ha karácsony, akkor rántott ponty és Demjén koncert.

Szeretem ezt a szokást, szeretem, hogy együtt megyünk, és minden évben megnyugszom, amikor Peti iskolába megy. 

Tavaly decemberben sem volt ez másképpen, családilag örömködtünk az Arénában, és anyu is csak akkor akart letagadni, amikor észrevettem a dobok mögött egy ismerős arcot. 

Schvéger Zolit a MEX zenekarban hallottam először, ahol a kedvenc gitárosommal, Madarász Gáborral játszott együtt. Később dobolt még a Zorallban és a Junkiesban, aztán jött az ominózus lábtörés, és kikerült a látókörömből.

Nyilván nem kel mondanom, hogy amikor megláttam a színpadon eszeveszett tinilányos pattogásba kezdtem, hogy "Anyaaaaaaaaaaaa, tudod ki dobol? Anyaaaaaaaaaaaa, Schvéger Zoli dobol! Érted, ő DOBOL!" 

Sajnos nem érezte át annyira a helyzetet, mint én. 

A koncerten végig egy dolog járt a fejemben: szeretném, ha nekem is lenne majd ilyen hagyományom a gyerekeimmel. Valami olyan, amit egy évben csak egyszer csinálunk, és mindig egy adott napon. 

Együtt. 

#12 - Adj vért, ments meg három életet!

Egészségügyis gyerek vagyok - ennélfogva életem egyik meghatározó része az egészségügy, a kórház, a testnedvek, a vér, és én vagyok az a lány, akinek a fejében a fertőtlenítő illata azzal a semmivel össze nem téveszthető "anyaszaggal" fonódik össze.  A családban teljesen megszokott, és elfogadott dolog az, hogyha családi körben betegségekről, tünetekről, diagnózisokról. 

Nálunk megszokott dolog, hogy a fájdalomcsillapító mellett ott lapul a gyógyszeres szekrényben (igen, külön szekrényünk van a gyógyszereknek) a fecskendő, a vérnyomásmérő, a sztetoszkóp, és "ki tudja mire lesz majd szükség" elv alapján, még a jó ég tudja mi minden.

A családban nálunk anyu a szurkálódó fél. Minden alkalommal amikor vért kell venni ő szúr meg (csukott szemmel!), ő ad be mindent olyan orvosságot, amit tűvel kell a szervezetbe juttatni. Éppen emiatt a "háttérszél" miatt amikor olyan helyzetben találom magam, hogy valaki más közelít felém egy tűvel, megrettenek. Eltalálja majd elsőre a szégyenlős, rejtőzködő vénáimat, vagy többször is meg fog bökni...? 

A bűvös 101-1001-es listám egyik pontja (szám szerint a 43-as pont) a véradásról szólt - vért adni, minimum kétszer! A szerencsés véletlennek (...) köszönhetően az irodában ahol dolgozom, véradást szerveztek - mintha a listám szeretné megvalósítani saját magát. 

Felkészültem tehát lélekben, magam mellé készítettem több liter vizet, és végig szlopáltam a délelőttöt, mint egy kiszáradt teve. (Nem, nem a púpjaimba raktároztam). Szóval ittam, és ittam, és ittam egész nap, a hasamban már egy egész békakolónia brekegett, én pedig a második liter víz és a már-megint-pisilnem-kell! környékén elvonultam vért adni. 

Adatfelvétel, nyilatkozat töltögetés, hemoglobin szint (142) meghatározás után jöhetett az orvosi vizsgálat: vérnyomásmérés, és néhány kérés megválaszolása után mehettem is vért adni. Juhú!

A nővérke aki megszúrt, igazán profi volt, szúrás előtt megkérdezte van-e valami különleges kérésem (beszélni kell hozzám szúrás közben, anyuval általában ilyenkor szoktunk azon vitatkozni, hogy melyikünk csukja be szúrás közben a szemét...), és mire válaszolhattam volna, már bennem is volt a csinos kis tű. 

A sok folyadéknak köszönhetően kb. 5 perc alatt lejött a vérem, és néhány percnyi "Szorítsa a bucit!" akció után mehettem is vissza dolgozni. 

Mindenesetre azért a véradáshoz felvettem a csodálatos Panka karkötőmet  (tessék bátran a linkre kattintani, mert csudiságok vannak ám ott!), egy kis plusz energiáért ;]

43/1 félpipa! 

Az erős idegzetűeknek pedig egy véradós kép: 

#6

Néhány hangulatkép a szelence-családból.

Boldog karácsonyt!