#67 Szelencefélsiker - World Press Kiállítás

WorldPressen jártam, jóformán semmit nem láttam – ezzel a tömör és velős kínrímmel tudnám összefoglalni az idei WorldPress Kiállításon szerzett tapasztalataimat.

Minden évben izgatottan várom a WorldPress Sajtófotó kiállítást – minden évben új képek, új nézőpontok, új emberi sorsok elevenednek meg a Néprajzi Múzeumban. Az idei kiállítás –kimondom- hatalmas csalódás volt.

Néhány évvel ezelőtt az ember még talált valami igazán értékelhetőt, valamit lelket megérintő témát a World Pressen, azonban én már tavaly és idén is úgy éreztem a kiállítás célja, hogy az egy képre jutó hullák száma minél magasabb legyen. A veríték, a vér, a képekről üvöltő nyomasztó halálhörgés volt az idei WorldPress névjegye. Félreértés ne essék, nem vártam rózsaszín unikornisokat, akik egymás sörényét fésülik egy almafa tövében – egyszerűen annyit vártam, hogy a háború szörnyűségei mellett felhívják még valamire a figyelmet.

A kiállítási terület túl zsúfolt – nem a képek nagysága, sokkal inkább a hely szűke miatt. Ráadásképpen a kihelyezett képekből sikerült olyan szűk labirintusrendszert építeniük a szervezőknek, hogy egy-egy kép előtt az egy négyzetméterre jutó emberek száma lazán meghaladta egy kisebb falu össznépességét. Ennek fényében, az elmúlt hatvan év válogatott díjnyertes WP kiállításról a küszöbnél visszafordultunk, esélytelennek tűnt a fényképeket is megnézni, és életben maradni egyszerre.
Minden fotókiállításon szomorúsággal tölt el, hogy az emberek többsége nem ismeri, vagy nemes egyszerűséggel fittyet hány a képnézegetés és a múzeumlátogatás kultúrájára. Elvégre a kiállított fotókat csak és kizárólag a képtől 10 centiméterre állva lehet látni, fél méterről-méterről már nem. Közben természetesen elmaradhatatlan a képpel való és barátnővel való selfiezés, és az azonnali posztolás minden létező közösségi oldalon. Gyakorlottabbak fél kézzel selfiezve másik telefonnal a kecses kacsóban elújságolhatják mindenkinek, hogy ők bizony múzeumban vannak.

A keserédes történethez hozzátartozik az is, hogy idén is az utolsó pillanatban, október 23-án estem be a kiállításra. Kettő óra körül még csont nélkül besétáltunk a múzeumba, azonban egy-másfél óra elteltével, amikor kifelé igyekeztünk már biztonsági őr terelte a múzeumlátogatókat, az érdeklődők pedig hosszú kígyózó sorban vártak arra, hogy bejuthassanak a Néprajziba.

A World Presses szerencsétlenségünk mellett azért szerencsénkre a Néprajzi Múzeum emeletén a Pictorial Collective kiállítása is látható volt. Az ott látott képek feledtették velem a WP-es kudarcot – nem véletlen, hiszen Stiller Ákos is a kiállítók között volt. Aki valaha beszélgetett már velem a fotózásról, az tudja, hogy megrögzött Stiller-Fazekas-Bánkuti rajongó vagyok, mert a képeikben mindig megtalálom azt a pluszt, azt a szavakkal körülírhatatlan valamit, amitől a szám is tátva marad.

Visszakanyarodva a  Pictorial Collectivehez, a honlapjukon így jellemzik magukat: „A Pictorial Collective magyar fotóriporterek csoportja. Létrejöttét az motiválta, hogy olyan fotográfiai közösség alakuljon, amelyben a tagok egymástól függetlenül, de egymást inspirálva dolgozhatnak.
Mi, a PC tagjai hiszünk benne, hogy a fotográfusok tanúk és hírvivők. Fontos számunkra a mindennapi helyzetek, különféle problémák bemutatása egyéni véleménnyel és látásmóddal.”

A fotográfusok között találjuk Stiller Ákost, Urbán Ádámot, Ferenczy Dávidot, Móricz-Sajbán Simont, Hajdú D. Andrást is.

Mindent összevetve természetesen nem bántam meg, hogy elmentem a WorldPressre – megrögzött WP és MSF rajongóként nem is bánhatnám, ugyanakkor örömmel töltene el, ha a kiállított képekből nem építenének labirintust, és egy jóval tágasabb helyet találnának a kiállításnak.