#73 Szelencekérdezzfelelek - a nap bloggere különkiadás

Szelencekérdezzfelelek

a nap bloggere, különkiadás

Játszótársam mondd, akarsz-e lenni? Szeretek játszani, és szeretem a rubin-teát és a sárga páragőzt. No meg Kosztolányit :]
A Facebookos Magyar Bloggerek és Blogkedvelők csoportban éppen a „Nap bloggere” játékot játsszuk – előre meghatározott sorrendben minden reggel kikerül a nap bloggere, akit lehet kérdésekkel bombázni. Kedden én voltam a szerencsés, aki a többiek kérdezgettek, és mit ne mondjak, zseniális kérdéseket kaptam.

Ha kíváncsiak vagytok, honnan jött a Szelencetitkok név, vagy éppen mi motivál a Szelencével kapcsolatban, akkor nyissátok ki a mai Szelencét, és fogadjátok Szelenceszeretettel a mai gigahosszú Szelencekérdezzfeleleket!

Dóri a http://peacelovechic.blog.hu/ írója kérdezte:

Honnan jött a "Szelencetitkok" név?

A „Szelencetitkok” név kitalálását valószerűtlen hosszú agyalás előzte meg, több szempontot is figyelembe vettem. Alapvető kikötésem volt az, hogy magyar, ékezetmentes legyen a cím, illetve utaljon a tartalomra, legyen bájos és bohókás, legyen egyszerre Ágis és Hannás, olyan amit jó érzés kimondani, szépen hangzik, kedves, egyszerű.

Az ötletelés során több opció is felmerült: először a klaviaturista volt a befutó, majd a 101-es szoba, illetve a szélmalomharc is - utóbbi végül az ékezetek miatt vérzett el, végül isteni szikraként beugrott a "szelence" szó - azonban az URL már foglalt volt. Kellett tehát mellé még valami, valami apró ám kifejező, ami igazán élővé teszi a Szelencét. No de mi az? A lélek? Ékezetes. A szeretetet valahogy nem éreztem passzolónak, végül a szelence ~ Pandora szelencéje ~ titok háromszögből megszületett 2014. december 1-jén a Szelencetitkok.

Mióta megvan a Szelence, azóta a családunkban elfogadott és használt ige a szelencézni, és a szelencés melléknév – ezeket a kifejezéseket használjuk arra, ha valami illik a Szelencére, vagy valamiről írni fogok a Szelencetitkokra.

Mi az a három dolog, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?

Ez is egy remek kérdés! A villakarkötőmet, amit a nagypapám csinált nekem mindenképpen magammal vinném – bár, az alapvetően mindig rajtam van. Ez az az ékszer, ami a legjobban passzol hozzám: egyedi, figyelemfelkeltő, sok jó emlék és könny tapad hozzá, mégis a részem.

Második tárgyként a kispárnámat mondanám, ugyanis kispárna (pontosabb kispárnák) nélkül nagyon nehezen alszom el.

Harmadiknak pedig mi mást mondanék, mint egy soha le nem merülő laptopot wifivel? Így a pálmák árnyékából is írhatnék, miközben kókuszdióból szürcsölök valami finomságot.

Nóra, a http://norahsweetthings.blogspot.hu/ írója kérdezte: 

Hogyan inspirálódsz?

Beszélgetek. Sokat :] Igyekszem minél több emberrel beszélgetni – személyesen, vagy online, a lényeg az, hogy a kérdések és a válaszok sokaságából kerekedjen valami olyan, ami megelégedettséggel tölt el, gondolkodásra serkent.

Vannak olyan barátaim, akikkel ha együtt töltök öt percet (Szia Peti!), utána azt érzem simán bármit meg tudok csinálni, és meg is akarom csinálni. 

Mi motivál?

Egyszerre minden, és semmi. Legfőképpen az, hogy jól akarom csinálni - és ez mindenre igaz.

Van példaképed?

Kentaurral (az ország egyik legjobb díszlettervezője) beszélgetünk egyszer a példaképekről, és a példaképek szerepéről. Ő akkor azt mondta figyelemmel kíséri azoknak a munkáját, akit kedvel, de senkinek az arcképével nem plakátolja ki a lakását, hogy aztán bálványként imádja őket – valahogy én is így vagyok ezzel.
Sok olyan híres ember van ebben az országban, akinek elismerem a munkáját, a hozzáértését, vagy az elhivatottságát, mégsem követem egyiküket sem feltétel nélkül vakon.

Ha megkérdeznétek szeretnék-e valakire hasonlítani, arra viszont igennel felelnék – a valaki pedig az édesanyám lenne. Ő az a nő, aki mindig feláll, mindig tovább megy, és mindig tökéletes tudja, hogy mit miért csinál. Egy szőke, kék szemű anyatigris.

Nitu a http://lavandante.com/ írója kérdezte:

Mi tud felvidítani még egy nagyon szomorú pillanatodban is?

Először inkább a „ki tud felvidítani?” részét boncolgatnám.

Édesanyám – nagyon szoros ugyanis a kapcsolatunk. Úgy gondolom, egy olyan családban, ahol a gyermek-szülő kapcsolat annyira szoros és szeretetteljes mint nálunk, ez nem is lehetne másképpen.

Ha ő azt mondja, hogy nem kell idegeskedni, és nincs miért szomorúnak lenni, akkor bizony nincs is!

Anya mellett Marci barátnőm is nagyon szuper a felvidításban, rá mindig lehet számítani, ha sütis-kávés-vállas szeretgetésre van szüksége az embernek, ha pedig ezek nem segítenek, bármikor előkap egy kisállatos gif-et.

Mindenképpen megemlíteném még a DreamFactory csoportot – Gabit, Tamást, és Katát-, ők mind a hárman nagyon inspiráló személyiségek, és mindig van valami jó tanácsuk, vagy ötletük.
Ott van még Panka, akivel nagyon egyezik a rezgésünk, és ott van a két Peti is. 

Kicsit nehezebb kérdés, hogy mi az, ami fel tud vidítani, mert mostanság szerencsére a szomorúság messzire elkerül, ha mégis valami nagy gubanc lenne, akkor írok – írás közben kiszakadok a gondokból, és mire befejezem a napi penzumot, el is felejtettem, hogy bántott valami.

Grafostylist Natulcien a http://grafostylist.blog.hu írója kérdezte:

Szia. Mi a véleményed a tetoválásokról?

Szia!

Nagyon szeretem a szépen és igényesen, átgondoltan kivitelezett tetoválásokat – azokat, amelyeknek története, apropója és lelke van. Azokat viszont kevésbé, amelyek úgy néznek ki, mintha egy szerényebb rajztehetséggel rendelkező három éves firkálta volna.

Hiszem, hogy a tetoválás művészet – modern művészeti alkotás, és nagy szerencse kell ahhoz, hogy a varrató megtalálja a legmegfelelőbb mintát, helyet, és az elképzelésünkhöz legjobban passzoló tetoválóművészt.

Natus, a http://lovecoffeelovelife.blogspot.hu/ kávéimádója kérdezte:

Mi a következő dolog, amit megszeretnél valósítani a "listáról" ? J

A készülő regényemmel kapcsolatos pontokat, tehát befejezni a kéziratot, kiadni, és dedikálni. Ez az elsődleges célom az életben, erre készülök azóta, hogy megtanultam írni, ez a vágyam, az álmom, a levegőm, az életem.

Nagyon nagyon nagyon szeretnék utazni –ez passzol a lista 57-es és 58-as pontjához is. A madarak (nem kell nagy ornitológusnak lenni, szóval édesanyám) csicseregtek egy decemberi utazásról („Két városba is megyünk, ahol eddig még nem jártunk, szóval lesz decemberi Szelencesiker!”), és Marcit is nyüstöltem már a héten, hogy menjünk el valami csajos utazásra.

A szórakozás mellett, hogy komolyabb vizekre is evezzünk, a jogosítvány megszerzése az, amire minden idegszálammal (értsd: „Rohadt kresz!”) rá vagyok feszülve.

Annie a http://selfmadedarkness.blogspot.hu/?m=1 írója kérdezte:

Mi a legérdekesebb dolog, amit életedben tettél? Nem, ami veled történt, hanem amit te tettél.

Az első gondolatom a kérdéssel kapcsolatban, hogy belekezdtem a regénybe, amiről a 101-1001 listám első öt pontja szól.

A második gondolatom valami teljesen más.

Olvastam egy könyvet, amiben volt két nagyon rövidke mondat. Egyszerű, szinte jelentéktelen kis mondatok, ha nem ismered az író stílusát, és nem jön át a személyisége, akkor szövegszaporításnak tűnhet.

Akkor, amikor olvastam úgy gondoltam én bizony értem a mögöttes tartalmat is, hiszen az íróval ugyanazt a nyelvet beszéljük, és a leírása alapján nagyon jól el tudtam képzelni a helyzetet.

Szlovéniában voltam ösztöndíjjal, amikor édesanyám hívott telefonon, hogy valami, amiről hónapokig azt állították az enyém, mégsem az enyém. Emlékszem, ott álltam Ljubljana közepén, közel a Meta in Bazilikához, egy Mercator előtt, és egy koszos hókupacot rugdostam a bakancsom orrával. Próbáltam nem sírni, próbáltam nem mutatni, hogy ez most éppen nagyon fáj. Ott, abban a másodpercben mintha száz meg száz apró szilánkra hullottam volna. Nem a „tárgy” miatt, hanem a „csomagolás” miatt. Előtte mindenki váltig állította, hogy az bizony az enyém.

Szóval álltam ott, szedegettem a darabkákat -a darabkáimat-, és nagyon szerettem volna hangosan üvölteni, és rúgkapálni, zokogni és kacagni, táncolni és összeesni az utca közepén, amikor észrevettem azt a hajléktalan bácsit, aki a járókelőktől kéregetett.

Bementem a boltba, felkaptam egy kosarat, és mindent, amiről úgy gondoltam jól jöhet a kosaramba dobáltam – zsemlét, szeletelt felvágottat, gyümölcsöt, zöldséget, vizet, csokoládét. Fizetés után mindent a hajléktalannak adtam, és közben csak és kizárólag ez a Gerlóczy idézet járt a fejemben, hogy „Harminc forint jattot adott. Nagyvonalú, mert nincsen semmije.”

Enikő, a https://tisztakek.wordpress.com/ írója kérdezte

 Van hosszútávú célod, titkos, vagy nem annyira titkos terved a blogolással és az írással úgy általában? (Gondolok a publikálásra, könyvírásra stb.)

Az írással kapcsolatban nem is olyan titkosak a terveim, hiszen a 101-1001 listám első hat pontja is azzal függ össze, hogy szeretném befejezni a könyvet, kiadatni, dedikálni, majd megírni a következőt. A regénnyel kapcsolatos tervek azonban a Szelencétől teljesen függetlenek – tehát, ha nem lenne Szelence, regény akkor is lenne.

A bloggal kapcsolatos legfontosabb tervem, hogy nagyon szeretnék adni: magamból, az időmből, az életfelfogásomból, a szeretetemből, a tudásomból a Szelencenyitogató közönségnek.

Szeretném, ha a Szelence egy olyan bűvös-bájos, ideális pihenőhely lenne, amit úgy emlegetnek az emberek, hogy „Szükségem van valami lélekmelengetőre, megnézem a Szelencét!” – azt hiszem ez a legjobb és legértékesebb dolog, amit csak a Szelencének és magamnak kívánhatok.

Mit gondolsz, vezetni fogod a blogod pl. 5 év múlva is? J

Remek kérdés, tekintettel arra, hogy a blog fő témája az, hogy 101 tervemet 1001 nap alatt valósítsam meg, ami nagyjából három év. Nem tudom, mi lesz öt év múlva, talán születik majd egy második bűvös 101-es lista – és amennyire a Szelence a szívemhez és hozzám nőtt, erre igen nagy esélyt látok.

Nóra a http://egyensulybanegyutt.blogspot.hu/ írója kérdezte

Mi motivál?

Röviden? Jól akarom csinálni. Fényképek esetében például ez azzal jár, hogy addig fotózok valamit, ameddig az olyan nem lesz, amilyennek szeretném. Igen, ha kell, akkor órákig – nekem Bánkuti András azt mondta egyszer: „Akarod nagylány a képet? Akkor exponáld ki!”, és ez nagyon mélyen belém égett. Mert ha akarok valamit, akkor azt addig csinálom, ameddig olyan nem lesz.

Ugyanígy vagyok a bejegyzésekkel: csak olyan bejegyzés lesz publikus a Szelencén, amit én is szívesen olvasnék máshol.

Miért írod a blogod, és hogyan kezdtél neki?

Azért Szelencézek, mert ez alapvetően boldoggá tesz – az ötletelés, a fotózás, az írás pedig lételemem.  

Amikor összeírtam a 101-1001-es listámat, szerettem volna, ha ez nem csak egy, a határidőnaplómban pipálgató lista lenne. Szerettem volna, ha a listának és nekem van egy kis zugunk, ahol örülhetünk a sikereinknek, gyűjthetjük az emlékeket, és jókat mosolyoghatunk a bénázásunkon… :]

András, a https://elmenykepek.wordpress.com/ írója kérdezte

Naponta hány órát foglalkozol a bloggal?

Teljesen változó. Megesik sajnos, hogy hosszú napokig nem jutok el odáig, hogy kinyissam a Szelencét – az ilyen időszakok után kerülnek elő a leglehetetlenebb helyekről a nyalipapírok, hogy mit kell majd megírnom, amikor eljutok odáig. Szerencsére azonban vannak olyan napok, amikor úgy érzem a nap is a Szelence miatt kelt fel: ilyenkor reggel leülök, és este tíz-tizenöt bejegyzéssel a hátam mögött felállok, és kinyújtóztatom az elgémberedetett tagjaimat.

Suz’n a http://suznvilaga.hu/ írója kérdezte

Kedvenc közösségi oldal? Miért?

Nincsen igazán kedvencem, igyekszem átlátni a közösségi oldalak fény és árnyoldalait. Régebben jóval több oldalt használtam (twitter, tumbli, inda), manapság a Facebook-Instagram-Flickr hármas az, ahol túl sok időt töltök.

A Facebooknak a legnagyobb előnye az egyik legnagyobb hátránya is egyben: túl sok az ember, és túl kevés a szűrési lehetőség. Sajnos azt veszem észre, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogyan is kellene használni valójában egy közösségi oldalt – mi az, ami oda való, és mi az, ami nem. Mintha nem alakult volna ki az emberekben egy önmaguk által kijelölt határ, hogy na ezt már tényleg nem kellene megosztani, mert nem publikus. A mai napig nem értem azokat, akik az üzenőfalon menstruálnak (megtörtént eset), vagy L és J szmájlikkal próbálják felhívni magukra a figyelmet, hogy aztán néhány „Mi a baj?” kérdés után odaírják, hogy semmi, vagy nem publikus. Ha nem publikus, és nem szeretnéd, hogy a szomszéd lányának a barátjának a kutyájának a bolhája is lássa, akkor ne oszd meg nyilvánosan.

Kata a http://mosolyrecept.blogspot.hu/ írója kérdezte:

Milyen témáról írsz legszívesebben?

Legszívesebben olyan témáról írok, amely kapcsolódik a 101-1001-es listámhoz: Szelencesikerek, Szelencekonyha, Szelencutazás… Azonban a listához kapcsolódó bejegyzések mellett fontosnak tartom azokat a témákat, amelyekkel felhívhatom az emberek figyelmét valami fontosra – ilyen volt például az októberi, mellrákkal kapcsolatos bejegyzésem. HA csak egy ember is elmegy a bejegyzés hatására egy szűrésre, már elértem azt, amit szerettem volna.

A komolyabb témák mellett szeretem a csacsogós bejegyzéseket is, mint például a havi Szelencekedvencek, vagy éppen a Szelencetervek.

Ági a http://csak-csinald.blog.hu/ írója kérdezte:

Miért pont Alföldi, és Kepes? Mit kérdeznél tőlük elsőként?

Nagyon kevesen tudják, de Kepes András miatt tanultam újságírást, és ha lenne példaképem, írás terén ő lenne az. Művelt, okos, karizmatikus férfi, aki olyan elegánsan és életszerűen beszélget a riportalanyaival, mintha ősidők óta barátok lennének.

Ha nézed, a mondatai odaszegeznek a képernyő elé. Ha olvasod, akkor a székhez. Szeretem hallgatni, mert a csodálatos orgánuma mellett minden beszélgetéséből kitűnik az iskolázottsága, szépen, választékosan beszél és fogalmaz.  Az írásai nagyon gördülékenyek, a mondatok szinte olvastatják magukat, minden fennköltséget és áltudományt mellőzve.

Tanít és ismertet, de nem a kioktató stílusban, inkább úgy, mint amikor egy szülő vagy nagyszülő az ölébe húzza a kisgyermeket "Na gyere, megmutatom!" felkiáltással. 

Egy ideális médiavilágban sokkal több Kepes Andrásunk lenne - olyanok, akik alázattal, szeretettel állnak a munkájukhoz, és a riport készítése közben nem a dollárjelek ugrálnak a szeme előtt, mint Dagobert bácsinak. 

Elsőként biztosan valami hihetetlen ostobaságot kérdeznék (Elnézést, Kepes András? El tetszik venni feleségül?), utána pedig az írásról beszélgetnék vele – hogyan csinálja azt, hogy mindent olyan hihetetlen könnyedséggel, lezser humorral, és nagyon természetes, jó értelemben vett egyszerűséggel ír le? Szívesen beszélgetnék vele az írásaimról, és kíváncsi lennék a véleményére, szerinte miben kellene fejlődnöm.

Alföldi Róbert szerintem ma hazánk egyik legmeghatározóbb színházi alakja, az emberek vagy utálják, vagy imádják, de mindenkinek van róla véleménye – az, hogy pozitív, vagy negatív, jelenen esetben majdhogynem mindegy.

Sok interjút, és riportot láttam vele, és tudjátok mi a közös az összesben? Az alázat. A kollégái szerint nagyon  maximalista, talán kicsit akaratos is, azonban a színház felé mindig tisztelettel, és alázattal fordul: jól akarja csinálni azt, amit csinál, és ez nagyon szimpatikus benne.

Honey*, a https://honeyaprocsodai.wordpress.com/ írója kérdezte:

Lehet valami apró infót megtudni arról, hogy miről fog szólni a könyved? Mi a témája, vagy bármi, amit ezzel kapcsolatban szívesen megosztasz.

Szívem szerint mindent megosztanék a könyvről, és egész álló nap csak és kizárólag erről beszélnék – éppen ezért vagyok nagyon óvatos.

Jelenleg a Hét és fél perc munkacímen fut a történet, amelynek középpontjában egy olyan fiatal nő áll, akire túl hirtelen rászakad valami, ami alapjaiban rengeti meg az életét, a munkahelyét, a családi kapcsolatait, a nőiességét, neki pedig meg kell tanulnia azt, hogy nem kell nagyvonalúan belehalni valamibe, amiért más élni akarna.

A regény alapját egy olyan téma adja, amelynek véleményem szerint sokkal nagyobb publicitást kellene kapnia.

Bár nem tartozik nagyon szorosan a könyvhöz, mégis elmesélnék egy történetet. A könyvben lévő szereplők csillió százalékig a képzelet szülöttei, nem mintáztam őket senkiről.

A férfi főszereplő – nevezzük mondjuk Vincének- a könyvben „újságíró”*, azonban az egyik jelenetben „mérnöknek”  adja ki magát. Már régen megírtam a jelenetet, szinte el is felejtettem, amikor a Sors/Karma/Isten/Univerzum/Ki miben hisz az életembe fújt egy Vince nevű férfit, aki valójában „mérnök”, és „újságíró” szeretett volna lenni. Szerintem Vince – a valós- a mai napig nem érti, miért hápogtam mint valami asztmás kacsa, amikor elmesélte milyen tervei voltak fiatalabb korában.
Amikor újra kaptam levegőt, és az állam is visszakerült a helyére, szívesen megkérdeztem volna Vincét, szerinte mi lesz vele és Bettivel.

*két másik foglalkozásról van szó, de nem szeretek spoilerezni ;]

Erika, a http://www.nailpolisheaven.blogspot.hu/ írója kérdezte:

A megvalósított terveid közül melyik az, amelynek elérésére a legbüszkébb vagy és miért?

Megírtam a Hét és fél perc 100. oldalát. Amikor újságírást tanultam, naponta három-négy-öt-hat-tíz jegyzetet, hírt, interjút, riportot, mindenfélét kellett írnom, a kreatív írás órákon egy időben ontottam magamból a haikukat és a novellákat – sosem írtam azonban ennyire hosszú, összefüggő szöveget.

Nagy kihívás volt az első száz oldal, sőt, az első húsz oldal – ugyanis ha az első húsz oldal nem elég figyelemfelkeltő és ütős, akkor könyvkukac legyen a talpán, aki átrágja magát a regényen.

A teljes Szelencesikerek közül nagy kedvencem még a babafotózás is. Előtte sosem fényképeztem még babákat, azonban Gyömbi és Kishusi csodálatos modellek voltak, a fényképezés minden perce életre szóló élmény volt.

A jövőre vonatkozóan pedig melyik az a terved, amelyiknek a megvalósítására a legjobban vágysz?

Mindegyik tervem megvalósulását izgatottan várom, bár az egy hetes húsmentesség kicsit elbizonytalanít…  A listáról a könyvvel kapcsolatos pontok valóra válására vágyom a legjobban, mert az írás, különösképpen a regényírás az, amiben úgy érzem ki tudok teljesedni.

A könyves sikerek mellett izgatottan várom Disney Landet, és még izgatottabban várom a találkozót Kepes Andrással és Alföldi Róberttel.

Ti mit kérdeznétek tőlem?

Mire vagytok kíváncsiak?