Szelencegondolat
Elestem!
Csak egyszer fordult elő!
Játszottunk a gyerekkel!
Csak egyszer fordult elő!
Belerúgtam az asztalba!
Csak egyszer fordult elő!
Megcsúsztam a szőnyegen, és
nekiestem a szekrénysornak!
Csak egyszer fordult elő!
Áh, hogy ez? Ez semmiség!
Csak egyszer fordult elő!
Csak egy kis karcolás!
Csak egyszer fordult elő!
Fogalmam sincs, mitől lila a karom!
Csak egyszer fordult elő!
Mi? Hogy túl sok az alapozó? El kellett
fedni egy apró pattanást!
Csak egyszer fordult elő!
Mondtam már, hogy elestem!
Csak egyszer fordult elő!
Rossz helyen volt az asztal!
Csak egyszer fordult elő!
Nem is lila a kezem!
Csak egyszer fordult elő!
Mi? Áh, csak ráharaptam a számra!
Csak egyszer fordult elő!
Ugyan, dehogy ütött meg!
Csak egyszer fordult elő!
Az én hibám volt, felbosszantottam!
Csak egyszer fordult elő!
Azért tette, mert annyira szeret!
Csak egyszer fordult elő!
Megígérte, hogy többet nem tesz
ilyet!
Csak egyszer fordult elő!
Tényleg csak
egyszer fordult elő…?
Mindannyian
hallottuk már ezeket a mondatokat – ha szerencsések vagyunk, akkor csak
filmekben vagy sorozatokban, ha kevésbé, akkor a saját drámánkban. Mert láttuk
egy baráton, hogy valami megmagyarázhatatlan, valami megfoghatatlan nem jó;
mert láttuk, hogy az eddig mosolygós-csacsogós lány lehajtott fejjel szürke
színt öltve került mindenkit; mert láttuk a bicegést; mert láttunk karon
dagadt, haragos lilában játszó ujjlenyomatokat; mert láttuk mindent elfedő, de
semmit meg nem oldó alapozót az arcom a pápaszem hematóma körül.
