Szelencefélsiker - Szelencevászon - Egy film, amit jelöltek Oscar-díjra legjobb film kategóriában - UP!

Szelencefélsiker – UP!

Hadilábon állok a filmekkel, ez a nagy helyzet. Amikor az ismerőseim vagy a barátaim egy-egy filmről mesélnek, ami éppen most fut a moziban, általában kedvesen mosolygok, és bólogatok. Nem ismerem a moziműsort, nem követem figyelemmel a filmbemutatókat, és még ennél is ritkábban megyek moziba. Sokszor próbáltam már rájönni arra, hogy ennek mi lehet az oka, és minden alkalommal ugyanoda lyukadok ki: ha otthon nézek filmet, sajnálom az időt, a mozi pedig egyszerűen kiesik az életemből.

Éppen ezért fordulhat elő az, hogy egy filmet a többség már látott, már szeretett, és már el is felejtett, és aztán jövök én, mint aki Hamupipőke száz éves álmából ébredt, és egy évekkel ezelőtti filmről kezdek csacsogni, mert én csak most láttam.

Valahogy így fordulhatott elő az, hogy eddig az Fel! (UP!) c. Pixar csoda is elkerült. Hallottam ugyan róla, láttam a színes lufikkal lebegő házikót, meg a morcos nagypapa kinézetű nem nagypapát, ennél többet azonban nem tudtam róla.

Egyik este aztán, amikor szokásomtól eltérően filmet kerestem beugrott, hogy a 101-1001 listának hála ötletek vannak, hogy mit kellene nézni, csak le is kellene ülni megnézni.

A Fel! a lista 39-es pontjához passzol, ugyanis 2010-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb film kategóriában.

Ha kíváncsiak vagytok, hogyan tetszett a Fel!, kattintsatok bátran. Nyomokban spoilert tartalmaz!

Egy ismerősöm múltkor viccesen megjegyezte, hogy a Disney mesék tehet arról, hogy túl magas elvárásai vannak a férfiakkal szemben. Nos, engem inkább az bosszant, hogy konyhaszekrényből pedig nem ugrik át a tányér az ebédlőasztalra, amikor megéhezem, és Madame de La Nagy Komód sem dobja elém a kis fekete ruhámat a péntek esti színházra. A Sokan úgy gondolják, hogy ellentétben a Disneyvel a Pixar animációs filmstúdió animációs meséi megtanítanak valamit az életről.

Carl Fredricksen hasonlóan kortársaihoz, nem volt mindig zsémbes öregember. Annak idején ő is volt csillogó szemű kisfiú, aki hazafelé bandukolva belebotlott a csáléfogú cserfes lányba, Elliebe. A film első néhány percében kiderül, hogy ebben a kapcsolatban bizony Ellie viselte a nadrágot, amit látszólag a boldog papucspixel férj egyáltalán nem is bánt. Úgy éltek ők, mint a borsó meg a héja, együtt egy kis házban, ahol dédelgették egymást, magukat, és az álmukat. Carl még kölyökkorukban megígérte Ellienek, hogy a Paradicsom vízesés mellett fognak élni, de ahogyan az lenne szokott, mindig közbejött valami. Hiába dobálták a pénzt a „Paradicsom küblibe”, mindig másra kellett a kuporgatott vagyon. Teltek az évek, mélyültek a ráncok, és Carl hirtelen egyedül lett. .

Egy napon aztán mégis útnak indul, hogy teljesítse a feleségének tett ígéretet, és több ezer, a házára erősített héliummal töltött színes luftballonnal elindul a célja felé. Az utazásra vele tart Russell a cserkészfiú, aki az utolsó hőn áhított „időseket segítő” jelvényt akarja megszerezni.

Utazásuk során találkoznak egy kerge színes madárral aki imádja a csokoládét, és egy Dug nevű beszélő kutyával. A díszes kis csapat, hátukon a lufis házzal (szó szerint hátukon a lufis házzal) különböző kalamajkákba keveredik, de nem lenne igazi mese, ha nem keverednének ki belőle néhány köröm lerágása után.

Bonyodalmak ide, bonyodalmak oda, végül minden és mindenki a helyére kerül. A kerge madár visszatalál a kicsinyeihez, Dug gazdára lel Carlban, Russel és Carl helyes kis barátok lesznek, a ház pedig megtalálja a helyet, ahova mindig is tartozott: a Paradicsom vízeséshez.

A film első tíz perce csodálatos. Színes, izgalmas, és bájos, amolyan szívet melengető percek ezek, a kisfiú meg a kislány akik kölyökkorukban véd és dacszövetséget alkotnak aztán egymásba szeretnek, összeházasodnak, és percek alatt lepereg az életük.

Utána viszont a cselekmény (számomra) nem várt fordulatot vesz, és a valódi gondolatokat megtorpedózza a vadászat a színes madárra, és a színes madár megvédése – mintha az alkotók úgy érezték volna, hogy ez a film nem bírja ki egy plusz történet, valami „igazi” akció nélkül. Nos, véleményem szerint kibírta volna. Carl jósága és hőssége nem abban teljesedik ki, hogy megmenti azt a kerge színes madarat, hanem abban, hogy beváltja a feleségének tett ígéretét.

Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, és azt sem, hogy az. Színes. Érdekes, szívet melengető, de nekem hiányzott belőle az a megmagyarázhatatlan plusz, amit az ember egy-egy ilyen alkotásban keres.

Kíváncsi vagyok!

Láttátok a filmet? Nektek mi a véleményetek róla? Kellett bele a kerge madár-őrült felfedező szál?