Szelenceutazás – Az olasz meló második felvonása – Szia Pompei, és oh Vezúv, miért vagy te Vezúv?

Szelenceutazás – Az olasz meló második felvonása – Szia Pompei, és oh Vezúv, miért vagy te Vezúv?

A Szelenceutazás – Az olasz meló első felvonásában a nápolyi életérzésről és történetekről meséltem nektek, rengeteg, rengeteg képpel megspékelve. Ma, az olasz meló második felvonásában szó lesz Pompeiről, a Vezúv misztikus ellopásáról, és néhány kedves amerikai nyugdíjasról.

Sorrentói szállásunkról busszal vágtunk neki Pompeinek. Pompei Nápolytól délre fekszik, az (ellopott) Vezúv lábánál. Pompeii (két i-vel!) ókori romváros, amelyet 79-ben a Vezúv kitörése pusztított el. Ma az UNESCO Világörökség részét képezi, igen kedvelt turistalátványosság. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy voltak helyszínek, ahol lépni sem igazán kellett, annyira hömpölygött a tömeg, hogy vitt magával.

Pompeii kacskaringós utcái, és fennmaradt mozaikjai, szobrai gyönyörűek. Ugyanakkor a kirándulás alatt az embernek volt egy olyan nyomasztó érzése, hogy több száz évvel ezelőtt, amikor a Vezúv váratlanul kitört, azon a területen emberek haltak meg – és nem, nem a lávától, ahogyan azt először gondoltam, hanem a lávakőpor belélegzése után a légszomjtól fulladtak meg. A bejárható Pompeii területnek van egy része, ahol a gipsszel kiöntött áldozatok maradványait láthatják az érdeklődök. Nyomasztó. Mindamellett, hogy az általunk bejárt terület gyönyörű volt – régi, erős, méltóságteljes, a levegőben mégis ott motoszkált valami, valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó érzés.

Pompeiben egy ideig igen szerencsések voltunk, szépen sütött a nap, és a tömeg ellenére mindent meg tudtunk nézni, amit az idegenvezető meg szeretett volna mutatni. Éppen a szaunából-fürdőből léptünk ki (megküzdve néhány ázsiai turistával), amikor eleredt az eső. Nem volt ez a kirándulás alatt olyan meglepő, az utazásunk alatt ugyanis hol hét ágra sütött a nap, hol szakadt az eső, éppen ezért egész álló nap cipeltük magunkkal az életmentő felszerelést – a plusz kardigánt, az esőkabátot, és a napszemüveget.

 Pompei látogatásunk és egy gyors ebéd után busszal a Vezúv felé vettük az irányt. Már a kanyargós szerpentines útról sem láttunk semmit a Vezúvból, ugyanis egy hófehér habfelhő vagy köd réteg ölelte körül. Az úton szembejövő buszosok jelezték felénk, hogy fel lehet ugyan menni a kráterhez, de az időjárási viszonyok miatt nem látni semmit.

Mindezek ellenére úgy gondoltuk, ha már itt vagyunk, mindenképpen szemügyre vesszük közelebbről is a Vezúvot. Elindultunk tehát a nagyjából egy kilométeres úton, és százötven méter után (hála az emelkedőnek!) már az életemért küzdöttem. A séta során, miközben az pörgött a fejemben, hogy a) biztosan látni akarom-e a Vezúvot? b) miért akarom látni a Vezúvot? c) hol a fenében van már az a Kráter? d) miért nem kapok levegőt? e) miért esik már megint az eső? f) juhú, fúj a szél is!, na akkor kerültek képbe a kedves amerikai nyugdíjasok, akik sétapálcákkál, kétrét görnyedve kaptattak az emelkedőn felfelé. Miközben látszólag ők is az életükkel küzdöttek, egymást, és a mellettük baktatókat (köztük engem is) bíztattak, hogy „Gyerünk kislány, meg tudod csinálni!”, „Ne add fel!”, „Itt a kezem, menjünk!” – ilyen bíztatástól mindenki azonnal erőre kap, dacolva esővel és a fagyos szelekkel.

Nagyjából 30-35 perc alatt értünk fel a kráterhez, ahol nos.. Khm. Szóval a tejfehér habrétegen kívül nem láttunk semmit – pont úgy nem láttunk semmit, ahogyan az előre megjósolták. És, khm, spoiler, de a négy nápolyi napunk alatt egyszer sem láttuk a Vezúvot teljes pompájában, mert végig eltakarta egy hófehér ködfelhő.

Vagy egyszerűen valaki ellopta, erre nem derült fény az utazás során.

A következő rész tartalmából…

Juhú, hajóra szállunk, szeretem a hajókat! Szálljunk már le a hajóról, rosszul vagyok! Szuper, leszálltunk. Mi?! Hogy most egy egy órás hajókázásra megyünk a sziget körül? Komolyan azt várod, hogy felszállok arra az imbolygó ladikra? Hogy lehet valami ennyire szép? Hol az esőkabátom?  - avagy Capri és Anacapri az olasz meló harmadik részében