Az egyik legkedvesebb Szelencesikerem

Mit csinálsz akkor, amikor minden álmod valóra válik? És mihez kezdesz akkor, amikor az egyik legnagyobb álmod valóra válik, és már nem álomként, hanem szép emlékként beszélsz róla?

Lassan két hónapja halogatom ennek a Szelencesikernek – az egyik legkedvencebb Szelencesikeremnek a megírását. Lehetnék nagyon egyszerű, és dobálhatnék szavakat egymás után, hogy miért ez az egyik kedvenc, miért került fel a 101-1001 Szelencelistára, és miért tölt el ekkora boldogsággal, de ezt a történetet valahonnan messziről, nagyon messziről kell kezdenünk.

Kölyök voltam még, amikor a televízióban megláttam azt a göndör hajú bácsit. Édesanyám rendszeresen nézte a műsorait, és nekem már gyerekfejjel is tetszett. Szerettem a hangját, és mindig olyan kedvesen mosolygott. Bár azt hiszem 8-9 éves fejjel a valódi mondandót még nem hallottam ki egyik műsorából sem, mégis az életünk része lett, mint kedd esténként a Vészhelyzet. Minden héten vártam a műsorát, ahol más híres emberekkel vacsorázott, aztán egy Desszert mellett jót beszélgettek olyan felnőttes dolgokról, amit egy magamfajta akkor még ákombákombetűkkel író kislány nem is nagyon érthetett.

Később, már majdnem mindent elolvasó tinédzserként került a kezembe az egyik  Történetek könyve, és utána évekig ki sem szakadt a kezemből. Még mások az Alkonyatot olvasták, addig én mindent, amin az Ő neve szerepelt. Ezt a kötetet forgattam akkor, amikor boldog voltam, amikor szomorú, amikor szerelmes, amikor éppen nem szerelmes, amikor tudtam mit szeretnék, és amikor fogalmam sem volt semmiről. A táskám állandó kelléke volt, és majd’ minden helyzetre volt egy bölcseletem a könyvből. Aztán jött szépen sorban a többi kötet, és követte még néhány TV műsor, aztán a TV műsorok eltűntek, maradtak a könyvek.

A pályaválasztásomat is nagyban befolyásolta – mindig azt mondtam és mondom a mai napig, hogyha tizedannyira jól írok majd mint Ő, akkor elértem valamit.

Kepes András nem a példaképem, és én nem vagyok Kepes-rajongó. Nem bálványozom azt, amit csinál, hanem elismerem, és tisztelem. Tudom, hogy a mai magyar médiában tevékenykedő újságírók többsége sem tudásban, sem tiszteletben, sem szakmai alázatban nem közelítik meg Kepes Andrást.

Október első hetében látott napvilágot Kepes András legújabb könyve, Világkép címmel. Ennek apropóján az Átrium Filmszínház adott otthont a könyvbemutatónak, ahol a szerzővel Bombera Krisztina beszélgetett.

Bombera Krisztináról nem sokat tudtam, és most sem tudok túl sokat. Rémlik az arca egy kereskedelmi csatorna hírműsorából, illetve egy riportműsorból, de mást nem igazán tudok hozzá kapcsolni – éppen ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miről, de leginkább hogyan fognak beszélgetni Kepessel. Recegve vártam tehát az estét, felkentem a legpirosabb piros rúzsomat, és izgatottan foglaltam helyet az Átriumban. Bombera Krisztina és Kepes András besétáltak a színpadra, nekem pedig elállt a szavam, és ha biztos lettem volna abban, hogy a szemhéjtusom könnyálló, zokogni kezdek. Ott volt tőlem néhány méterre az az ember, aki miatt újságírást kezdtem tanulni, aki szerintem a magyar televíziós újságírás alfája és omegája, és ugyanolyan szép, kerek mondatokban beszélt gondosan ügyelve minden egyes szavára, mint a TV műsoraiban. Egyszerűen csodálatos volt! A beszélgetés témája mi más lehetett volna, ha nem az újkönyv, és annak témája?

„Ebben a könyvben életem, találkozásaim, olvasmányaim apró darabkáiból próbálom összeilleszteni magamnak azt a lélekvesztőt, amin mint Afrika partjairól a fuldokló menekültek átvergődünk a 21. századba. Valami ilyesmi, azt hiszem, a világkép. Mindenkinek van világképe, legfeljebb még nem rakta össze tudatosan az ismereteiből, félelmeiből és a reményeiből. Meg mások világképeiből, amelyek halomban hevernek bennünk, és irányítanak anélkül, hogy tudnánk.”

A beszélgetés után a szerző dedikálta is a Világképet. Remegő lábbal álltam be a sorba, és végig azon morfondíroztam mit fogok majd mondani, amikor végre szemtől szemben állok Kepes Andrással. Azzal a Kepes Andrással, akinek minden interjúját minimum háromszor nézem meg, és minden könyvét legalább háromszor olvasom – és soha senkinek nem adom kölcsön. Elmondom majd, hogy imádom a könyveit? Vagy azt, hogy miatta lettem újságíró? Esetleg megemlítem, hogy a Desszert volt a magyar televíziózás egyik legjobb beszélgetős műsora?

Rövid várakozás után sorra is kerültem, és lefagytam. Elsuttogtam a nevemet (nem volt hangom), és megkértem, hogy valami olyat írjon, amit még senkinek nem írt.

A dedikálás után megkérdeztem, készíthetnénk-e egy közös képet, Kepes András pedig mosolyogva felpattant, hogy „szelfizünk”. Az egy fotóból azonban három lett, mert az első kettő a kezem remegése után inkább egy impresszionista festményre hajazott, mint fényképre. A hátam mögött állók megmosolyogtak és szóvá is tették, hogy nekik sajnos lemerült a telefonjuk, de abban a pillanatban még a (gúnyos) megjegyzések sem szeghették a kedvemet, mert teljesült életem egyik nagy álma, találkoztam Kepes Andrással.

Kepes Andrással

SZELENCESIKER: 82-es pont, találkozni Kepes Andrással