Amikor megkaptam az értesítést a VKP heti témájáról, gondolkodóba estem.
Miről írjak? Arról, hogy félek a tűztől (pirofóbia), és az erőszaktól - bár ez Szent Ágnes legendáját tekintve mondhatni érthető. Nomen est omen. Esetleg csacsoghatnék arról, hogy mennyire, de mennyire annyira nagyon utálom, ha olyan emberek érintenek meg (haphefóbia), akiket nem ismerek, vagy nem kedvelek. Ha pedig a hajamhoz érnek, na akkor aztán kezdődik a hadd el had...! Írhattam volna arról, hogy rettegek a fizikai fájdalomtól (agliofóbia), éppen ezért mindig elképedve hallgatom a tetovált ismerőseimet, akik elaludtak tetoválás közben.
De említhetném a bejegyzésben azt, hogy félek a szerelemtől (philofóbia), és rettegek attól, hogy elveszítem a szeretteimet (tantofóbia).
Ezeket a fóbiákat azonban úgy érzem tudom kezelni. Ha valaki olyan ér hozzám akitől nem tűröm jól, akkor szólok. Megtaláltam álmaim fodrászát (Szia Bea! ;]), éppen ezért a hajtapis dolog sem "aktuális", hogy úgy mondjam. A tüzet, a fizikai fájdalmat igyekszem kerülni, azonban továbbra sem hiszek a fogorvosnak amikor azt mondja "nem fog fájni".
Van azonban valami, amit eddig nem említettem, és ez nem más, mint az atelofóbia.
Ki ne ismerné azt az állapotot, amikor lemondóan legyint valamire -bármire-, és a kézmozdulattal egy időben kiszakad belőle a sóhaj, hogy "Nem vagyok elég jó". Nem vagyok elég jó, elég okos, elég idős, elég szép, elég karcsú, elég magas, elég ügyes, elég tehetséges, elég jó hozzá... "Más szinten vagyunk".
Az utóbbi időben, vagy úgyis mondhatnám az utóbbi egy-két-néhány évben belőlem -szituációtól függetlenül!- az indokoltnál többször szakadt ki ez a mondat. Meg kellett tanulnom egyszerre több fronton is helyt állni, állandóan pörögni valahol - az egyetemen, a munkahelyemen, itthon-, és bizony sokszor, túl sokszor gondoltam arra, hogy az adott szituációhoz nem vagyok elég.
Féltem, és félek a kudarcoktól, a bukástól, a minden zsigert átjáró csalódottság érzésétől, az ismerősök szemében lobbant szánalom lángtól, a környezet ítéletétől, az ismeretlen ismerősök csípős nyelvétől.
Irracionális, ugye? Hát persze. Önkorlátozó hiedelem? Mi más lenne, ha nem ez. Mióta rájöttem, hogy ez mi is pontosan, sokkal tudatosabban figyelek a szavaimra, és igyekszem átformálni a "Nem vagyok elég" szutykot valami mássá, egy sokkal pozitívabb üzenetre saját magam számára.
Vállalom magam, vállalom a gyengeségeimet, vállalom félelmeimet - mert a helyzet így tud nekem tanítani valamit. Sosem festenék magamról sem az Interneten, sem a pixelmentes világban tökéletes képet, hogy utána fűnek fának ecsetelhessem mennyire tökéletes vagyok, és milliónyi irigyem van.
Ez vagyok én - az a kislány aki bevallja saját magának, hogy fél valamitől és éppen ettől lesz nagylány. Mert bevallotta, felvállalta, leküzdötte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!