{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Tavalyhoz képest

Mindig nagy izgalommal, és gyomorrecegős érzéssel nyitom meg VKP anyánk Szilvi e-mailjét, amelyben megírja, hogy mi is a következő témánk. Nem volt ez másképpen a mostani alkalommal sem, azonban a cím elolvasása után lefagytam. 

Kattogtam éjjel, kattogtam nappal, kattogtam a villamoson, a buszon, a metrón, a munkahelyemen, a lakásban, a fürdőkádban, mindenhol. 

Tavalyhoz képest? 

Tavaly ilyenkor még nem volt meg a Szelence, valami egészen más "projekten" dolgoztam, és dolgozom azóta is kitartóan. Sokszor elbizonytalanodom, hogy mi is egy "nagy projekt" határideje, mikor illik befejezni...? Aztán elmosolyodom, hogy rájövök, hogy mindent a maga idejében Ágnes. 

Tavaly ilyenkor, vagy talán néhány nappal később ültünk Peti barátommal egy kávézóban az Andrássyn, majdnem az úttesten, és ő nézett a huncutpajkosul csillogó szemeivel, hogy "Kitaláltam valamit, és elmondom, de titok!", és akkor elmondta amit kitalált és titok, aztán lesütöttem a szememet és én is elmondtam valami lesütött szemmel, hogy de ez titok, és ezen jót mosolyogtunk. Néhány napja ültünk Petivel az Andrássyn, majdnem az úttesten, és ő a csodálatos BlendaMed mosolyával elmondta, hogy a tavaly nyári huncutpajkosul csillogó "kitaláltam valamit, és elmondom, de titok!" hogyan lett, és lesz olyan kézzelfogható valami, amihez névjegykártya is tartozik. 

Tavalyhoz képest, nem vagyok rá jobban, vagy éppen kevésbé büszke, de ha #TeamPeti és #ŐazénPetibarátom tacepaora bukkantok a városban, akkor hellókanyalóka, arra jártam ;]

Tavalyhoz képest nem lettem se szebb, se okosabb, se vékonyabb, se boldogabb, se kiegyensúlyottabb. Viszont kihúzták néhányszor a lábam alól a talajt,és én minden egyes alkalommal találtam/kapartam/teremtettem újat. A "Jó majd megoldjuk"-ból "Jó, oké, megoldom!" lett, és azt kell mondanom ez piszok jó érzés. 

Tavalyhoz képest, Szelencésebb vagyok ;]

#21

Mélypont - Fénypont

MÉLYPONT: elaludtam a reggeli órámat. Megint.

FÉNYPONT: a barátaim. Akik velem vannak; akik felhívnak; akik üzenetet írnak; akik segítenek;

akik elvisznek a Praktikerbe; akik több ezer kilométerről is fogják a kezem; akik jóízűen megeszik a

mákos gubát amit készítettem; akiket bármikor felhívhatok; akik megabajgatnak amikor kiderül, 

hogy a vízálló smink nem könnyálló; akik átjönnek megszeretgetni a friss térd műtött anyukámat; 

akik cuki állatokról küldenek képet; akik hangosan röhögnek a bénázásomon aztán biztosítanak róla, 

hogy szeretnek; akik a maguk módján segítenek; akik érdeklődnek; akik annyit írnak/mondanak 

"gondolok rátok"; akik megkérdezik tudnak-e segíteni; akik ugyanolyan kritikusak mint én; akik 

ugyanúgy szeretnek, mint én; akik hasonlóan élnek, mint én; akik ugyanolyan idióták, mint én; akik 

egyáltalán nem olyanok, mint én; akik annyit írnak "eszembe jutottál ma, de már nem tudom miért". 

És így tovább és tovább. 

Nagyon nagyon nagyon hálás vagyok értetek.

#19

Hajrá Vác! - avagy Ágnes kézilabda meccsre megy c. rovatunkat olvashatják

Petivel néhány évvel ezelőtt, az újságíró suliban ismerkedtünk meg. Engem a szüleim küldtek oda, miután nem vettek fel az egyetemre, ő pedig az egyetem mellett keresett valami elfoglaltságot. Én éppen utáltam mindent és mindenkit, Peti meg oltogatott mindent és mindenkit. Néha kicsit sok volt, de minden alkalommal mondott valami olyat, amiből sejteni lehetett, hogy ennek a fiúnak van mire büszkének lennie.

A mai napig mindketten meg tudjuk mondani, hogy hol kezdődött a barátságunk.

Peti váltig állítja, hogy a barátságunk ott kezdődött, amikor az info terem előtt álltunk, és én azt mondtam "Z. egy nagyképű barom!", mire ő megjegyezte, hogy "Én is nagyképű vagyok", mire én annyit feleltem, hogy "Neked legalább van mire!"

Én akkor lettem visszavonhatatlanul és megállíthatatlanul #TeamPeti, amikor az egyik szakmai órán kicsúszott a számon egy Kassák-sor "s fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár". Erre Peti hátranézett, jól végigmért, majd bólogatva előre fordult. A teremben ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy miről beszélek.

Szóval, valahogy így kezdődött a mi kapcsolatunk ott Óbudán.

A 101-1001-es listám nélkül is régóta szerettem volna kimenni egy sportmérkőzésre, hogy megtudjam miért is olyan jó élőben szurkolni. Gondolom nem kell mondanom, hogy addig rágtam Peti fülét, ameddig el nem vitt egy kézimeccsére.

Előre le kell szögeznem, hogy a kézilabdáról csak alapvető dolgokat tudok: szép, magas férfiak dobnak kapura egy labdával. Mit mondjak, no? Nem vagyok egy sportember. Shame on me!

Február végén tehát Peti barátom felnyalábolt a Batthyány téren, és elrepített Vácra, ahol a mérkőzést játszották. Azt hiszem Peti már ismer annyira, hogy a meccs kezdete előtt kedvesen ámde határozottan rámutatott a hazai oldalra, hogyha nekik akarok szurkolni, akkor oda tegyem le a hatalmas seggemet cuki popsimat.

Helyet foglaltam tehát a hazai oldalon, és be kell vallanom, már a bemelegítést is szájtátva bámultam - a hastánchoz és jógához szokott lelkemnek minden nagyobb mozgás igazi varázslat-, a meccs alatt pedig úgy éreztem magam, mint Alíz Csodaországban. A mérkőzés alatt én voltam az a lány, aki már akkor tapsikolt, amikor HatosPetinél volt a labda, és minden alkalommal amikor fülig ért a szám, amikor Peti gólt szerzett - egészen pontosan hét alkalommal! 

Váci KSE - Budaörs-Tatabánya 42-21

Köszönöm Peti, hogy elvittél a meccsedre, remélem a jövőben megteszed ezt még néhányszor ;] 

Hajrá Vác! ;]

A képek forrását itt találjátok.

#13

Minden ott kezdődött, hogy megláttam a neten egy karkötőt, és nagyon megtetszett. Valljuk be, nem nagy történet, egy nő élete során átlag naponta esik szerelembe valamivel - egy táskával, egy ruhával, egy cipővel, egy könyvvel, vagy valami kicsi csillogós csecsebecsével. 

Ha az ember emellett még Ági is... Nos, akkor naponta többször is szerelembe esik valamivel. Vagy valakivel.

Szóval ott tartottam, hogy megláttam a egy karkötőt, ami apró áttetsző matt gyöngyszemekből állt, azonban a sort megtörte egy matt fehér és matt fekete szem. Nagyon tetszett, valami láthatatlan erő húzott felé, de nem a megszokott "Vedd meg édes azt a kis gyöngysort!", hanem sokkal inkább a "Drágaszáááág!" módon. 

Megkérdeztem tehát drága Pankát (katt a nevére!), aki csodálatos karkötőket, fülbevalókat, nyakláncokat, és más egyéb csodás csecsebecséket gyárt, hogy mégis miből készülhetett a karkötő. Hetekig nyüstöltem vele, végül abban maradtunk, hogy matt hegyikristály lehet. 

Egyik nap munka után értesítőt találtam a postaládában, és eszemet vesztve rohantam a postára ahol a kedves bácsi közölte, hogy menjek vissza másnap. Kicsit szomorúan kullogtam haza, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit rejthet a levél. Másnap újult erővel csúszkáltam el a postára (szó szerint csúszkáltam, mert esett a hó), és gyermeki izgatottsággal téptem fel a borítékot a szakadó hóesésben a posta előtt. 

A borítékból előbújt A karkötő, amin Panka írása fityegett. 

Ajándék tőle-nekem. 

A Pankaékszer sokkal gyönyörűbb, egyedibb, és lenyűgözőbb, energikusabb, mint amit a képen láttam. Balgaság volt a másikat "drágaszááágnak" nevezni, mert az igazi, a nagybetűs Drágaszááág az, amit Panka készített. 

Köszönöm. Többet jelent, mint gondolnád.